Sokszor annyira hozzászokunk ahhoz, hogy kifelé figyeljünk, hogy közben lassan elveszítjük a kapcsolatot önmagunkkal.
Sokszor annyira hozzászokunk ahhoz, hogy kifelé figyeljünk, hogy közben lassan elveszítjük a kapcsolatot önmagunkkal.
Az elmúlt napokban lehetőségem volt a tengerparton jógázni, ahol arra lettem figyelmes, hogy pár fürdőző engem figyel. Bár az volt az első gondolatom, hogy bárcsak láthatatlan lennék vagy milyen jó lenne, ha csak az enyém lehetne az egész partszakasz… Mivel egyik hirtelen jött “vágyam” sem valósult meg ezek közül azt vettem észre, hogy a gyakorlásomat elkezdte felülírni a megfelelés.
A “mit látnak most belőlem mások” érzése. A “hogyan kéne jógáznom” gondolata.
Majd amikor felismertem, hogy a jógagyakorlásom a külvilágnak való megfelelésről szól, rögtön leállítottam ezeket a gondolatokat és pár mélyebb légvétel után visszatértem a befelé figyeléshez. A gyakorlás után úgy éreztem teljesen feltöltődtem, azonban az óra elején megjelenő érzések továbbra is ott motoszkáltak bennem.
Hogy milyen sokszor történik velünk ugyanez akár egy csoportos órán vagy akár a mindennapi életben is. Figyeljük, mit vár tőlünk a világ – megfelelünk, teljesítünk, mosolygunk. Azt mondjuk: “jól vagyok”, miközben valami mélyen belül egészen mást súg.
Pedig minden, ami bennünk történik, valamit üzen.
A testünk, az érzéseink, a gondolataink.
A megmagyarázhatatlan érzés a gyomrunkban vagy a mellkasunkban.
A fáradtság, amit nem tud kipihenni egyetlen éjszaka.
A vágy, hogy egy kicsit megálljunk.
Talán nem kell mindig megoldani, sőt megérteni sem, ami bennünk zajlik. Néha elég csak, ha odafordítjuk a figyelmünket az érzéseinkre.
Befelé.
Mert amikor nem a külvilág zajára figyelünk, hanem meghalljuk a saját belső hangunkat, valami lassan visszatalál a helyére.
HAZAtalál.
Talán innen kezdődik az igazi kapcsolódás – önmagunkkal és az élettel is.