Blog

Tanácsadóként, sokszor hallom azt a házaspárok tagjaitól, hogy megcsalt a párom, pedig én mennyire szerettem. Általában sikerül rezzenéstelen arccal reagálnom, nagyjából így: „Elhiszem. És hogyan?” Erre a kérdésemre kikerekedett szemmel a válasz azt szokott lenni: „Hogyhogy hogyan?”. Mire én: „Hogyan szeretted?”. Teljes megdöbbenéssel az arcukon: „Amennyire csak lehet.” vagy „Nagyon.” Elmosolyodom: „És ha neki nem az a jó?”

Gary Chapman óta mindenki tudja, mi az a szeretetnyelv. Ám ha mégsem: minden párnak van egy szeretetnyelve, illetve kellene, hogy legyen. Ha beszélik egymás szeretetnyelvét, akkor klappol minden, mert akkor úgy szeretik a párjukat, ahogy a párjuknak jó.

Teszem azt, tudom, hogy a párom szereti, ha hazaérkezik a munkából, akkor megölelem őt és megkérdezem, milyen volt a napja. Ezért ha hazaérkezik a munkából, akkor megteszem érte ezt. Ő ebből szeretve fogja érezni magát.

Mi történik, ha nem beszélem a párom szeretetnyelvét?

Nem az jelenti, hogy nem szeretem őt. Azt jelenti, hogy nem úgy szeretem, ahogy neki jó.

Az előző példánál maradva:
Én például, ha hazaérkezem, szeretek leülni a kanapéra, esetleg átöltözni, kifújni magam, lélekben is hazaérkezni, és csak utána szóljon hozzám bárki is. Ha még be se lépek az ajtón, de már letámadnak mindenféle halaszthatatlan tennivalóval, attól csak feleslegesen felmegy bennem a pumpa és keresztet vethetünk a nyugodt estére. Ezért ha ő hazaérkezik, akkor nem ugrok a nyakába, hanem békén hagyom egy ideig. Azért mert azt feltételezem, hogy ami nekem jó, az neki is, amit én szeretek, azt ő is. A párom ettől szeretve fogja érezni magát? Bizony. Nem fogja.

És ha például azt feltételezem, hogy a hazaérkezése után biztosan örülne egy kávénak, így megfőzöm neki, aztán egyedül hagyom, hogy igya csak meg, majd később beszélünk, fog neki örülni? Nem fog.

Hogyan lehet tehát szeretni a párunkat?

Ha jól számolom, háromféleképpen.

1.  Feltételezem, hogy örülne egy kávénak. Lutri alapon. Vagy bejön, vagy nem.

2.  Feltételezem, hogy örülne annak, ha előbb kifújhatná magát, fejben is megérkezne. Mert én így szeretem.

3.  Ha hazaérkezik, megölelem és megkérdezem, milyen volt a napja. És miért? Mert tudom, hogy ettől érzi magát szeretve. És honnan tudom? Onnan, hogy megkérdeztem. Miért kérdeztem meg? Mert így fogom tudni beszélni a szeretetnyelvünket.

Így van. Ahhoz, hogy tudjuk, mitől érzi szeretve magát a párunk, meg kell kérdeznünk tőle. Sőt! Egészen pontosan ki kell derítenünk, mintha egy használati útmutatót adna magáról nekünk, és természetesen mi is neki magunkról.

Ne, kérlek, ne legyints rá! Ez nem butaság! Mert ti már ezer éve együtt vagytok és te tudsz róla minden apróságot? Biztosan? Az emberek változnak. Az igényeik is változnak. Azt, hogy mitől érzik magukat szeretve, szintén változik. Ha nem tartasz lépést a párod szeretetigényeivel és a sajátoddal, na, ott lép fel a szeretethiány. És aki szeretethiánytól szenved, az nagyon könnyen afelé hajlik, ahol úgy szeretik őt, ahogy neki is jó. És innen pedig már csak egy ugrásnyira van az oly sokszor elhangzott mondat: „Megcsalt a párom, pedig én mennyire szerettem!”

Tudtátok, hogy ünnepek után szakítanak a legtöbben és ilyenkor akarnak a legtöbben elválni? Vajon miért? Miért pont az év végi ünnepeket követően, aminek elvileg pont a szeretetről kéne szólnia, hoznak ilyen döntéseket?
Szerintem az játszhat benne szerepet, hogy ilyenkor megáll az élet egy kicsit.

Gondoljuk végig!

Év közben mindenki pörgeti a mókuskereket, munka, gyerek, háztartás, rohanás ide, rohanás oda, soha nem ér rá senki semmire és senkire. Saját magára a legkevésbé. December második felében a munkahelyek többségénél leállás, de legalábbis lelassulás van. (Nem a plázákról, üzletekről és vendéglátó egységekről beszélek.) Az emberek készülnek az ünnepekre és otthon vannak. A család minden tagja. Nem kell rohanni, nem kell logisztikázni és nem foglalja le a munka minden szabad agykapacitásunkat. Egy idő után óhatatlanul is szembe találkozunk saját magunkkal. El tudunk mélázni. Van egy kis időnk arra, hogy számot vessünk az életünkkel, hogy végiggondoljuk, mi volt jó az évben és mi nem. Boldogok voltunk vagy sem. Nem voltunk azok? Miért nem voltunk azok? Talán mert végigszáguldottunk az egész éven anélkül, hogy valakivel is minőségi időt töltöttünk volna? Gondolkodni kezdünk, vajon mikor is töltöttünk együtt időt a párunkkal?

Első körben megpróbáljuk magunkat megnyugtatni: Ugyan már, hiszen voltunk nyaralni a gyerekekkel! Mi az, ha nem minőségi idő? Aztán visszaemlékezünk a nyaralásra. A párod mindenben talált valami kivetnivalót, a gyerekek folyamatosan veszekedtek, alig tudtatok megegyezni programokban, mindenki a telefonját nyomogatta, a nap végére pedig az alváson kívül nem vágytál semmi másra. Nem, ez nem volt minőségi idő. Legfeljebb egy lehetőség egy családi selfie-re, amit ki lehet tenni a közösségi oldalakra, megnyugtatva vele a nagyvilágot, hogy mi vagyunk a mintacsalád.
Egyre több időnk van az ünnepek alatt, egyre inkább el tudunk töprengeni azon, hogy mit is akarunk a továbbiakban. Nem voltunk boldogok, nem töltöttünk együtt időt, és ha ez így volt, az csak azért lehetett, mert már nem is akartunk együtt időt tölteni. Ebből pedig azt szűrjük le, hogy akkor itt a vége. Nem akarunk már együtt lenni, kvázi nem vagyunk szerelmesek, nem szeretjük már egymást, eltávolodtunk, ideje véget vetni ennek, hiszen minek üljek a szarkupac tetején! A többség még újévkor meg is fogadja, hogy ebben az évben boldog lesz, és valami oknál fogva a válságukra csak azt látják megoldásnak, hogy mindent a sutba vágnak és szakítanak, elköltöznek, elválnak. Talán néhány nap erejéig tétováznak, saját lelkiismeretük megnyugtatására rákeresnek az interneten arra, hogy mi a teendő, ha válságban van egy kapcsolat, házasság, esetleg keresnek pont olyan eseteket, ami rájuk jellemző. Olvasgatnak, de végül annyi tanácsot gyűjtenek már be, hogy teljesen összezavarodnak, nem tudják, mit is kéne tenniük és inkább nem is tesznek semmit, csak várják a csodát. Egy kapcsolatért dolgozni kell, nem működik magától. Sőt!

Semmi nem működik magától! Egy ház, egy udvar, egy kert szép lesz mindig, ha nem foglalkozik vele senki? Egy autó el fog juttatni minket bárhova is, ha nem tankolunk bele? Nem hiszem.

Vannak, akik itt lemorzsolódnak és a „könnyebb utat” választják, menekülőre fogják. Vannak, akik eljutnak oda, hogy segítséget kérjenek, de egy részük itt is a tanácsadóra hárítaná a felelősséget. Nem, a tanácsadó nem fogja helyettünk eldönteni, hogy akarjuk e a kapcsolatunkat, nem fogja a párunknak sem elmondani, hogy baj van és megjósolni sem tudja, hogy van e remény.

Az, hogy bevonunk egy tanácsadót a folyamatba, azért jó, mert segít más szemszögből ránézni a kapcsolatunkra, teljesen más képet fog mutatni az egész. Nem utolsósorban pedig lelkileg támaszt nyújt, nem fogjuk azt érezni, hogy egyedül vagyunk. Meg fog hallgatni minket, megért minket, de közben pártatlan marad.

A közös munka nem annyit tesz, hogy a tanácsadó megmondja, hogy együtt kell maradnotok vagy nem, és ehhez mindegyikőtök változzon úgy, ahogy a másik szeretné. A munka oroszlánrésze, a felelősség a páré, a házastársaké, aki ezzel nem ért egyet, annak nem fog tudni segíteni egyetlen tanácsadó sem.